Perinatális gyász


  A terhesség, vagy szülés folyamán elszenvedett veszteség feldolgozását jelentősen megnehezíti az a társadalmilag „elfogadott” nézet, hogy ezek a magzatok, gyermekek nem, vagy alig éltek. Ebből következően a gyászoló anya számára hatalmas jelentőséggel bír egy segítő személy jelenléte, aki a gyászmunka folyamatában kísérőként működik közre. A gyász önmagában egy kritikus időszak, amelyben ötször gyakoribb az egyéb megbetegedések, és kétszer az öngyilkossági kísérletek száma, a normál populációhoz viszonyítva (Kovácsné Török, 2000). A patológiás gyász mechanizmusa, a té mában lezajlott pszichológiai vizsgálatoknak köszönhetően, ma már jól elkülöníthető a normál gyász megjelenési formájától (Demi, Miles, 1987; Klass, Marwit, 1988.89, Lasker, Toedter, 1991; Rynearson, 1987; id: Kovácsné Török, Szeverényi, 1998). A perinatális gyász különösen nehéz, mivel mindhárom, patológiás gyászfolyamatot előidéző tényező egyidejűleg van jelen (Kovácsné Török, 2000).

  • A gyászoló és gyászolt közötti szoros szeretetkapcsolat
  • A veszteség legtöbbször hirtelen, nem várt és nincs idő “felkészülni”
  • A gyászolót ambivalens érzelmek fűzik a halotthoz

 Fokozott traumatizációt jelent a vetélés, perinatális halál által bekövetkezett veszteség-élmény (Sanders, 1980; Mueller, Major, 1989; Schreiner-Engel, Walther, Mindes et al., 1995; Cozzarelli, 1993; Korenromp, Iedema, van Spijker et al., 1992; id: Kovácsné Török, Szeverényi, 1998). A gyermekhez, gyermekünkhöz való viszonyulás, hozzá fűződő kapcsolatunk különbözőséget mutat attól, melyet más, szoros, például szülőhöz, testvérhez, partnerhez való kötődéseinkben megélünk. A szerzőpár (Kovácsné Török, Szeverényi, 1998) ebből is a vetélés, illetve a perinatális gyász speciális voltára enged következtetni.

  A szülők halálával a múlt lezárása történhet meg, testvér, partner esetén a jelen-gyásza zajlik, de gyermekünk elvesztése egyben a jövőnk elvesztésének érzetét is kelti/keltheti.

Kutatások igazolták, hogy a perinatális gyász szempontjából az alábbi négy tényező játszik kiemelt szerepet (Lasker, Toedter, 1991; Toedter, Lasker, Alhadeff, 1988; Dyregrov, 1990; id: (Kovácsné Török, Szeverényi, 1998).

  • A halál körülményei
  • A halottal való kapcsolat
  • A veszteséget elszenvedett személyisége
  • Szociális kapcsolatok, támogatás

Terápiás kapcsolatban ezek a pontok jelenthetik a beavatkozás lehetőségét, segítve ezzel helyes irányba terelni a gyászmunkát (Kovácsné, Török, 2000).

  • Amennyiben szükséges, a halál körülményeinek átértelmezése.
  • A halottal való kapcsolat pótlása (mert a valóságban nem lehetett, vagy nem kapott rá lehetőséget stb.)
  • Szükség esetén a gondolkodásmód, probléma megoldási mód átformálása, korrigálása.
  • TÁMASZ lehetősége, biztosítása (Kovácsné Török, 2000).

A terhesség során, a szülő és gyermek közötti kapcsolatban különösen fontos fejlődési állomás a nő/ férfi felnőtt identitásának megerősödése azáltal, hogy szülővé válnak ( Ruble, Brooks-gunn, Fleming et al., 1990; id: Kovácsné Török, Szeverényi, 1998). Sikertelen terhesség jelentheti azt, hogy a felnőtt megreked, nem képes átlépni a következő szintre. Társadalmi tekintetben kimaradnak az „anyák (megjegyzem: apák) ” csoportjából (Klass, Marwit, 1988-89, id: Kovácsné Török, Szeverényi, 1998). A terhesség során létrejön az a speciális kapcsolat, amely képes együtt reprezentálni a férfit és a nőt (Leon, 1991; id: Kovácsné Török, Szeverényi, 1998). Az első trimeszterben bekövetkező veszteség esetén gyakori a vágy arra, hogy szinte azonnal újabb terhesség vállalásával pótolja a veszteség-élményt. Valójában ez nem az elvesztett személy, hanem a már elindult folyamat (terhesség) pótlására irányul (Kovácsné Török, Szeverényi, 1998). A második trimeszterben bekövetkező veszteség a jövő lehetőségét, a gyermekről alkotott előremutatott fantáziát teszi semmissé, ezáltal a gyászmunkának is kevés kapaszkodót adva. Fontos, hogy a szülő lehetőséget kapjon a halott gyermekkel való „találkozásra” (Leon, 1991; Dyregrov, 1990; Stirtzinger, Robinson, 1989; id: Kovácsné Török, Szeverényi, 1998).

Ahogyan a gyermek is a jövőre vonatkozó fantáziában kelt életre, úgy fontos, hogy az elköszönés akár ebben a formában, de megtörténjen.

Az én-növekedés modelljébe helyezve a terhesség a mindenhatóság érzését, a halál tagadását, az én kiterjesztését (amely a test változásában, terjedelmének növekedésében is megjelenik), továbbá az én gazdagodását is szolgáltatja. A magzat/gyermek halála esetén mindez sérül/sérülhet (Leon, 1991; id: Kovácsné Török, Szeverényi, 1998).

Ösztönfolyamatként való felfogása szerint, a várandóság egy új integráció létrejöttét is jelenti az áldott állapotú nő és a saját édesanyja, továbbá önmaga és magzata között. Az anyával és a gyermekkel való identifikáció lényeges eleme lehet a teljes értékű nővé válás folyamatának (Leon, 1991; id: Kovácsné Török, Szeverényi, 1998).

A perinatális gyász, pszichés veszteség jelelemzői tehát:

  • A feldolgozást nehezíti, hogy nincsenek konkrét emlékek, emléktárgyak
  • A veszteség narcisztikus jellege is erőteljesen megjelenhet
  • A nő kompetenciaérzete sérül
  • Önvád, bűntudat, harag jelenik meg
  • A sérthetetlenség érzése elveszik, sérül a jövőkép
  • A társadalmi tabuk, hibás viszonyulás miatt a gyászoló szülők sok esetben „magukra maradnak”.
    A perinatális gyász első szakaszát – nem patológiás gyász esetén – az „értelem” megértése, megtalálására tett erőfeszítés követi. Ez nem szomatikus szinten értendő, és nem pusztán „racionális”, okok kereséséről szól, hanem mélylélektani, spirituális szintek megtalálását jelenti. Ennek megtalálása szükséges ahhoz, hogy a veszteség által indukált „krízis” egy érettebb szintre emelje az érintetteket, megtalálva a poszttraumás növekedés lehetőségét. Kétféle értelem keresését említi a szerző. A halott magzat/gyermek saját identitásának az értelmét, illetve a személyes, saját életükről, sorsukról, múltról és jövőről szóló személyes jelentőséget, értelmet, értéket. Sorstárs közösségben, barátokkal, fórumokon való kapcsolatokon, párbeszédet folytatva keresik a mélyebb értelmet, mondanivalót (Singer, 2009/2).

  Megjegyzem, ennek legfőbb funkciója lehet a biztonság megtalálása, valójában a biztonság illúziójának megtalálása, csökkentve ezzel a szorongást, illetve a kontrollvesztés érzését. A kontroll visszaszerzésének illúziója nagyon lényeges kérdés a gyógyulás útján. A valóság az, hogy kevés befolyással bírunk születés és halál felett, de ennek tudata, átkeretezetlen valósága elveszi egy „teljes” és elégedett élet megélésének lehetőségét.
Analitikus szemléletet tesz lehetővé, felidézve saját születésük történetét, elemezve szüleikkel való kapcsolatukat, párkapcsolataikat, álmaikat, konfliktusaikat és akár más perspektívából tekintve mindezekre. Meginoghat a jelenlegi hitrendszer, és elindulhat egy új, egy más irány keresése.

Az értelem és érték-megtalálás, bölcsebbé válás mégis ambivalens érzéseket hordoz, hiszen az új tudás mellett feltűnik a fájdalom és csalódás. A növekedés tehát fájdalommal teljes. A pozitív és negatív érzések egyidejűleg, illetve egymással versengve lehetnek jelen. Idővel a pozitív érzések túlsúlyával, vagy kizárólagos megjelenésével (Singer, 2009/2). Az élet értelmes alakítása a szituációban, és benne magában az emberben mutatkozik meg (Lange, 1987, id: Singer, 2009/2). A gyermekét elveszítő szülő a szituáción, külső körülményen változtatni képtelen, ezért szükséges, hogy önmagában keresse a változtatás, átkeretezés, elmozdulás lehetőségét (Singer, 2009/2).

Az egzisztenciaanalízis három értéket különböztet meg: élményérték, alkotás értékei, beállítódási érték (Lange, 1987, id: Singer, 2009/2).

Gyermekhalál, illetve magzat elvesztése esetén az alkotás megjelenhet a gyászfolyamatban, de kizárólag a trauma feldolgozásának eszközeként. Lehetőségként a beállítódási értékeken belüli elmozdulás maradhat. Ha a külső szabadságot elveszítjük is, belső szabadsággal azon túl is rendelkezhetünk (Singer, 2009/2). Frankl együtt tárgyalja az értelmet a felelősséggel (Frankl, 1996; id: Singer, 2009/2). Az elveszített gyermekek szülei kíméletlen módon keresik, elemzik saját részüket, mondhatni felelősségüket a történtekkel kontextusban.

A gyermek elvesztését jelentő krízis pozitív hozadéka, az úgymond poszttraumás növekedés (PTN), a pszichológia viszonylag új területe. A PTN természetesen nem csupán a perinatális gyász témakörében értendő. Általánosságban elmondható, hogy a PTN komoly krízishelyzetekben való megküzdés során megélt pozitív változás (Kulcsár, 2005; id: Singer, 2009/2). A növekedés oka nem a trauma megélése, hanem arra való adaptív „válasz”, lelki küzdelem, kognitív megmunkálás, továbbá megfelelő mértékű és minőségű érzelmi részvétel. Közös vonás, hogy az érintettek értékként tekintenek erre a változásra, növekedésre (Tedeschi, Calhoun, 2004, id: Singer, 2009/2). A PTN területe az értelem fogalma helyett már a jelentéstulajdonítás kifejezést használja. A jelentés – tulajdonítással visszanyerhető a biztonságos világ képe, hiszen kiszámítható, létezik egy rend, egy szabályrendszer, amelynek ismeretével eligazítást nyerhetünk.

Láthatjuk ebben a jövőre vonatkoztatott „alkudozást”, biztonságkeresést, hiszen ha megtalálható az ok, az így a jövőre vetítve ki is kerülhetővé válik, visszaszerezhető a kontroll (Singer 2009/2).

A poszttraumás növekedés eléréséhez olyan személyiség jellemzőknek van jelentősége, mint az optimizmus, élményekre való nyitottság. Szintén fontos tényező, ahogyan erről korábban már szó esett, a kognitív feldolgozás. A személyiség jegyeken túl kiemelt fontosságú a társas támogatás megléte, illetve szoros kapcsolat található az életbölcsesség és a poszttraumás növekedés között (Tedeschi, Calhoun, 2004, id: Singer, 2009/2).
Singer (2009/2) is kiemeli a társas támogatás fontosságát, és annak tapasztalatáról számol be, hogy a gyászt kifejezetten megnehezíti ennek hiánya, nem megfelelő megjelenési formája. A veszteséget követően sokan tapasztalják, hogy a közeli szociális kapcsolataikban sem találnak empátiára, megértésre. A magzatra, újszülöttre, keveset élt gyermekre nem személyként tekintenek, hanem tárgyiasítva, pótolható fogyóeszközként, figyelmen kívül hagyva a maga egyediségét, megismételhetetlen voltát.

A trauma következtében, pozitív változásként említve fokozódhat az élet megbecsülése, a kapcsolatok mélyebbé, intimebbé válása. Szintén tapasztalhatjuk a spirituális fejlődést, mint a változás egy újabb mérföldkövét (Tedeschi, Calhoun, 2004; id: Singer, 2009/2). Perinatális gyászt követően sokan számolnak be arról a fejlődésről, amit a prioritásokban bekövetkező változások jelentenek számunkra. Csodálkozással tekintenek a múltba, amikor még nem voltak képesek elválasztani a lényeget a lényegtelentől, és apró, jelen perspektívából jelentéktelennek tűnő dolgok miatt voltak bosszúsak. A veszteség – élmény következtében sokan számolnak be arról a tapasztalatról, hogy bár sérülékenyebbnek érzik magukat, de ezzel egyetemben mégis egyfajta megnövekedett erőt tapasztalnak önmagukban. Ez az erő a veszteséget követő években mérhető, így túl korán vállalt következő terhesség esetén ennek megélése elmarad, sőt distressz megjelenése is valószínűsíthető (Singer, 2009/2).

Kast (1995; id: Singer, 2009/2) szavaira is hivatkozik a szerző, miszerint a gyász egyfajta „gyógyír”, hiszen változásra késztet. A sorscsapások mindegyike lehetőség a lelki növekedés bekövetkeztére (Kübler, Ross, 2007, id: Singer, 2009/2).


  Példaként említve, Magyarországon a Szülészeti és Nőgyógyászati Szakmai Kollégium által képviselt szakmai protokoll hivatalosan nem teszi lehetővé a missed abortion (megkésett vetélés) nem műszeres befejezését. „Nem hivatalosan” történnek olyan esetek, ahol a pár az orvos támogatásával úgy dönt, hogy megvárják ennek természetes kimenetelét, biztonságos időhatárokon belül, megszabott orvosi kontroll-vizsgálatok elvégzése mellett. Ezek a vetélés – élmények ahhoz hasonlóan segítik a gyászfeldolgozást, ahogyan a régmúlt időkben halottaik mellett háznál virrasztó gyászolók esetében történt.




Felhasznált irodalom


Kovácsné Török, Zs., (2000): Pszichoterápiás segítségnyújtás perinatális gyermekelvesztés után. Kharón-Thanatológiai Szemle, elektronikus folyóirat. IV. évfolyam.


Kovácsné Török, Zs.- Szeverényi, P., (1998): A vetélés és a szülés körüli gyermekelvesztés a pszichológus szemével. Kharón-Thanatológiai Szemle, elektronikus folyóirat. II. évfolyam.


Singer, M., (2009/2): Jöttem is, meg nem is, hoztam is, meg nem is…Poszttraumás személyiségfejlődés perinatális gyász esetén. Kharón-Thanatológiai Szemle, elektronikus folyóirat. XIII. évfolyam.



Komment küldése

Kommentek

Még nincsenek kommentek.

Legfrissebb bejegyzések

2015.08.25. 10:20
2015.02.24. 16:05
2014.09.04. 19:00
2014.05.23. 10:08
2014.01.19. 11:51
2014.01.04. 16:50
2013.08.14. 14:25
2013.07.02. 11:49
2013.05.21. 10:29
2013.05.07. 10:22