Megszólítás, tegeződés-magázódás a pszichológusi praxisban

A gyakorlati munka során felmerülhet a kérdés, milyen legyen a nyelvi forma pszichológus és kliens között. Milyen megszólítási formát választunk, tegeződünk vagy magázódunk? Van ennek egyáltalán jelentősége?
Azt vallom, lehet is, nem is. Ezzel nem sokat „segítettem”, de tovább elemezve a kérdést érthetőbbé válik, miért is érdemes erről beszélni.
Fontos, hogy a munka során egy szintet képviseljünk, és ne jelenjen meg a klasszikus értelemben vett alá-fölérendeltségi viszony kliens és segítője között, még a kommunikációs-forma esetében sem.
Oda-vissza ugyan azt a formát és megszólítást használjuk. Lehetne tehát tegeződve is. Miért nem szerencsés? A magázódás segíthet abban, hogy megfelelő kereteket legyünk képesek tartani, hiszen lényeges, hogy ne mosódjanak össze a szerepek, ne hozza be egy baráti beszélgetés hangulatát. Jól szimbolizálja, hogy ez egy munka, munkakapcsolat, amely addig lehet eredményes, ameddig a célt, a határokat, a módszert, ezzel együtt a szakmaiságot képes megőrizni.
Sokszor elhangzott közhely, hogy a tegeződés a könnyebb út. Részben. Sokkal nehezebbé teheti, de valóban könnyebbnek tűnhet, hiszen ahhoz szoktunk hozzá, mély, személyes kérdéseinket nem egy idegennel beszéljük meg. A tegeződés behozhat egy olyan illúziót, mintha jó ismerőssel beszélnék, ebből kiindulva biztonságosabbnak érezhetjük. Természetes tehát, ha megjelenik ilyen szükséglet, de pszichológusként a legtöbb esetben nem szerencsés ezt „kiszolgálni”. Hozzáteszem, vannak kivételek. Ilyen pl. a kisgyermekekkel való munka, esetleg kiskamaszok esetében, ahol a kliens „tekintélyszemély” mellett kevésbé hatékonyan vonódna be. Nagyobb kamaszoknál sokkal hatékonyabb a kölcsönös magázódás.

A munka, a megismerés és értelmezés szempontjából teljesen más jelentősége van annak is, hogy ez az igény mikor lép fel. Egy első-második-harmadik ülés során, a kliens részéről felajánlott tegeződésnek teljesen más az üzenete, mint egy hosszabb munkakapcsolatot követően lenne (megjegyzem, itt ez már szinte elő sem fordul). Miért? Mert utóbbi másról szólna. Az már nem a bizalom illúziójának a megteremtése, a helyzet komolyságának, súlyának könnyítése, így ártalmat sem jelentene.

Vannak öszvér megoldások. Tegeződni az utcán találkozva, magázódni munkahelyzetben. Szintén kérdés, segíti-e a bizalmat, egyenrangúságot, de egyben a munka jellegének fenntartását is, vagy összezavar?
Kliensfüggő, ahogyan a módszerek esetében is, számára melyik személyre szabott megoldás lehet hatékony.